A mesét 8 éves kortól ajánljuk!
Egyszer volt hol nem volt, igaz volt, vagy mese volt? Döntsétek el magatok!
Élt egyszer valahol túl az égszínkék tengeren egy kövér öreg, de csöppet sem bölcs császár, aki mérhetetlenül kapzsi volt.
A császárnak hatalmas földjei voltak, ahol rizst és más gabonát termeltek a földművesek, akik mind az ő szolgái voltak. A császár megkövetelte tőlük, hogy a termés minden szemét betakarításkor az ő raktáraiba szállítsák. Jaj, volt annak, aki csak egy tálra való rizst, vagy egy cipóra való búzát is megtartott magának abból, amit saját maga termelt meg a saját kis földecskéjén. Az összegyűjtött termésből csak éppen annyit kaphattak vissza, hogy éhen ne haljanak és tudjanak dolgozni. A többi, mind a raktárakban gyűlt és súlyos aranypénzekért adták el az uralkodó kereskedői a külföldi országokban, hogy az így összegyűlt aranyak is a császár kincseskamráit gazdagítsák.
Egy napon, amikor a császár körbejárta birodalmát azt látta, hogy egy mezőn a kismadarak az érett rizs szemeket csipegetik. Egy másik mezőn meg az aratáskor kihullott szemekből lakmároztak a madárkák.
- Ejnye, teringettét! – kiáltott fel a császár – Ezek a szégyentelenek meglopnak engem. Az én termésemet falják fel.
Azon nyomban parancsba adta, hogy a földjeiről kergessék el a madarakat. Volt neki egy bölcs tanácsadója, aki megpróbálta jobb belátásra bírni az urát.
- Felséges császárom – mondta – a madarak hasznosak, szükség van rájuk a természetben. Hagyd őket élni, kérlek!
- Ne beszélj ostobaságokat – torkolta le az uralkodó – a madarak csak egész nap énekelnek, hasznot nem hajtanak, de bezzeg megeszik a termésem javát. Ne merészelj ellentmondani nekem. Aki nem hajtja végre a parancsomat, nyomban lefejeztetem.
Szegény alattvalói bizony féltették a fejüket és mindent megtettek, hogy elkergessék a madarakat, miközben mélységesen szomorúak voltak, hogy ilyen buta, kegyetlen dolgot kell cselekedniük. Persze a madarakat nem volt könnyű elkergetni. Felreppentek a hessegetésre, de azonnal visszaszálltak amint a földművesek megpihentek.
Élt egyszer valahol túl az égszínkék tengeren egy kövér öreg, de csöppet sem bölcs császár, aki mérhetetlenül kapzsi volt.
A császárnak hatalmas földjei voltak, ahol rizst és más gabonát termeltek a földművesek, akik mind az ő szolgái voltak. A császár megkövetelte tőlük, hogy a termés minden szemét betakarításkor az ő raktáraiba szállítsák. Jaj, volt annak, aki csak egy tálra való rizst, vagy egy cipóra való búzát is megtartott magának abból, amit saját maga termelt meg a saját kis földecskéjén. Az összegyűjtött termésből csak éppen annyit kaphattak vissza, hogy éhen ne haljanak és tudjanak dolgozni. A többi, mind a raktárakban gyűlt és súlyos aranypénzekért adták el az uralkodó kereskedői a külföldi országokban, hogy az így összegyűlt aranyak is a császár kincseskamráit gazdagítsák.
Egy napon, amikor a császár körbejárta birodalmát azt látta, hogy egy mezőn a kismadarak az érett rizs szemeket csipegetik. Egy másik mezőn meg az aratáskor kihullott szemekből lakmároztak a madárkák.
- Ejnye, teringettét! – kiáltott fel a császár – Ezek a szégyentelenek meglopnak engem. Az én termésemet falják fel.
Az illusztrációt készítette: Bábikné Gyovai Anita
Azon nyomban parancsba adta, hogy a földjeiről kergessék el a madarakat. Volt neki egy bölcs tanácsadója, aki megpróbálta jobb belátásra bírni az urát.
- Felséges császárom – mondta – a madarak hasznosak, szükség van rájuk a természetben. Hagyd őket élni, kérlek!
- Ne beszélj ostobaságokat – torkolta le az uralkodó – a madarak csak egész nap énekelnek, hasznot nem hajtanak, de bezzeg megeszik a termésem javát. Ne merészelj ellentmondani nekem. Aki nem hajtja végre a parancsomat, nyomban lefejeztetem.
Szegény alattvalói bizony féltették a fejüket és mindent megtettek, hogy elkergessék a madarakat, miközben mélységesen szomorúak voltak, hogy ilyen buta, kegyetlen dolgot kell cselekedniük. Persze a madarakat nem volt könnyű elkergetni. Felreppentek a hessegetésre, de azonnal visszaszálltak amint a földművesek megpihentek.
A császár és a madarak című mese előadása a Kacaj Panka Díjátadó ünnepségen.
Az összes földműves egyszerre menjen ki a földekre, csapjon akkora zajt, amekkorát csak tud, és addig ne hagyja abba, amíg egyetlen madár is marad a földeken. Egy hónap múlva újra körüljárom a birodalmamat, és akinek a földjén madarat találok, azt örökre a tömlöcök mélyére zárom.
Szegény emberek nem tehettek mást, engedelmeskedtek a parancsnak, hiszen azt mindenki tudta, hogy aki egyszer bekerül a császár tömlöcébe, az bizony soha többé onnan nem jut ki élve.
Minden falu apraja, nagyja a földekre vonult, magukkal vittek mindent, amivel zajt lehetett csapni. Ott aztán egyszerre verték meg a dobokat, szólaltatták meg a kürtöket, verték fémkanállal a fémlábasokat és még hangosan kiabáltak is hozzá. A rettenetes zajra a kicsi madarak apró szíve a rémülettől megállt és százszámra potyogtak élettelenül a földekre. Az a néhány, amely túlélte ezt a rettenetes háborút, végleg elmenekült. A parasztok zsákszámra szedték össze az elhullott madarakat és szomorúan nézték a kiürült fészkeket.
Amire a császári látogatás ideje elérkezett némaság borult a földekre. Nem hallatszott sehol madárdal, madárcsiripelés. A császár elégedetten nézett körül.
- Na, ugye megmondtam! Mind eltakarodott. Ezek az ingyenélők sem fogják többet felzabálni a termésemet. Senki nem rövidíthet meg engem büntetlenül.
Galagonya bohóc, mint a császár tanácsosa és Albert Péter a császár szerepében
Nem figyelt fel a tanácsadója keserű fejcsóválására és nem látta a tiszteletére földig hajolt földművesek riadt arcát sem. Nem hallotta a suttogó hangokat, amelyek mind arról szóltak, hogy bizony meglesz ennek a böjtje hamarosan. Füle süket volt a népe hangjára.
A tél csendben telt el, madárdal nélkül jött el a tavasz, a vetés ideje. És bár eleinte szépen zöldült a termés, mégis hamarosan pusztulásnak indult minden. Mire eljött az aratás napja már csak az üres kalászokat ringatta a szél. Mielőtt a termés megérett volna, mind felfalták a bogarak, a hernyók és egyéb csúszómászók. Soha nem látott mennyiségben nyüzsögtek a földeken a különféle rovarok. Hiszen a madarak fő tápláléka nem az a néhány rizsszem, felcsipegetett, elhullott búzaszem volt, hanem a pajorok, meztelen csigák, hernyók és rovarok. Hiszen a madarak nem kárt tettek a termésben, hanem inkább megvédték azt az igazi kártevőktől. Madarak nélkül elszaporodtak az élősködők és megállíthatatlanul pusztítottak el mindent, ami útjukba került. Felfalták a fák és bokrok leveleit, virágait, elrohasztották a gyümölcsöket. Abban az évben senki nem szüretelt, senki nem aratott, mert nem volt mit.
A földművesek titokban elmenekültek a földekről. Féltek a császár haragjától és rettegtek az éhínségtől, amely a termés hiányában várt rájuk.
Amikor a császár a szokásos éves körútjára indult, hogy megszemlélje országa gazdagságát, döbbenten látta a pusztulást. Éktelen haraggal fordult a tanácsadójához.
- Ki tette ez az országommal? Mentem felnégyeltetem.
- Te tetted ezt Uram!
- Hogy merészelsz ilyet mondani nekem, szégyentelen szolga? – kiabálta a császár.
- Elpusztíttattad a madarakat nagyúr és madarak nélkül elpusztul a természet is – válaszolta csendesen a tanácsadó.
- Ne akard nekem azt mondani, hogy a nyavalyás madarak okozták ezt a pusztulást.
- Nem Uram. Nem a madarak, hanem a madarak hiánya. A madarak a te hűséges szolgáid voltak. Megvédték a növényeket a kártevőktől. Igaz, hogy egy kevés magot is felcsipegettek, de ezerszer többet mentettek meg neked.
A császár hitte is meg nem is, de azért elgondolkozott. Magához hívatta az ország bölcseit és kérdőre vonta őket. Bár a bölcsek is rettegtek a nagyúr haragjától, nem mondhattak más, mint hogy a madarak hasznosak, és madarak nélkül minden elpusztul.
Ekkor végre a császár is megértette, mekkora ostobaságot művelt. Parancsba adta, hogy az országában soha többé senki nem bánthatja a madarakat. Mostantól kezdve arra várt büntetés, aki ezt a parancsot megszegte.
Persze tönkretenni sokkal könnyebb a természetet, mint helyreállítani azt. A császár országában is hosszú évekbe telt, mire ismét madárdal hallatszott a földeken. Még több, mire helyreállt a természet egyensúlya, amikor ismét tömött kalászokat ringattak a szelek és egészséges gyümölcsöt termettek a fák.
A Fővárosi Állat- és Növénykert és a Kacaj Panka Mesetár Társaság közös Engedd élni! pályázatán felnőtt mese kategóriában I.helyezett.
A szerző így ír önmagáról és a meséhez fűződő viszonyáról:
"Amikor elolvastam a pályázati kiírást, eszembe ötlött egy – számomra döbbenetes és igaz történet -, amelyet egy ma élő kínai írónő könyvében olvastam, és amely mély nyomot hagyott bennem. A mesém egy igaz történet feldolgozása, amelyet a császárság korába helyeztem át, pedig valójában nem is a nagyon távoli múltban történt. Mondhatnánk, hogy az emberi kapzsiság és butaság története, de valójában arról szól, hogy a természet minden egyede egyaránt fontos. Nem dönthetünk a nélkül egyetlen szereplőjének jelentőségéről, hasznosságáról sem, hogy ismernénk.
A természet egy olyan egység, amelynek mi – emberek – is csak egyik alkotóeleme vagyunk. Ahogy magunkra vigyázunk, úgy kell vigyáznunk a környezetünkre, a természetre, mert bármely egyedének elpusztítása, egyenes út a saját pusztulásunkhoz is.
Tehát hagyjuk élni a természetet, hogy mi magunk is élhessünk!"
Mesetesztelők véleménye:
"Nekem a héten A császár és a madarak volt a kedvencem. Nagyon sok tanulság van benne." - Kinga, 12 éves
"Félelmetes a mese, az a félelmetes benne, hogy akár napjainkban is megtörténhet hasonló, mert sajnos a természettel szembeni emberi butaság határtalan." - Lilla, 17 éves
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése